Budaörs-Törökbálint-Érd

Az Óperenciás-tengeren, de még az érdi dombokon is túl van egy kis falu Budaörs. Innen indult (megint) a kis hazafelé, a piros kocsival. 
Mivel minden alkalommal szintet kell lépni, ezért ma már utast is vittünk a szokásos segítővel. Behajtogattuk a hátsó ülésre, aztán már csak meg kellett keresni az 1-est és indultunk. 
Index, kanyar, 1-2 perc belejövés…ez alatt megtettem pár száz métert. A para is jött velünk, hát én nem bírom lerázni. Valahogy nem vette be a gyomrom, hogy van forgalom, mindenhol autó, előttem, mellettem, mögöttem, biciklisek, autó nyitogatok, kilógva parkoló autók. Úgy éreztem magam tényleg, mint a népmesék hősei, akiknek száz és száz veszélyen keresztül kell vágnia, mire elérik a célt. Szerintem nem nézek eleget a tükörbe, főleg nem kanyarodás előtt, nem tartom a középvonalat. Viszont nem fulladok le soha�
Ma BUSZ nap volt, ennyi kék busz feneket soha nem csodáltam, én nem előztem, ráér az még. Törökbálinton várost néztünk – köszi Kinga!-, viszont itt megtapasztaltam az első előzékenységet. A stoptáblánál kiengedtek a főútra, meg is hatódtam. Viszonoztam is igaz Érden, de ebből a szempontból jó sofőr leszek…
A legviccesebb az volt, mikor megint panaszkodtam, hogy :-Nem megy ez a kocsi az emelkedőn! Erre Laci bácsi: - Megy az, csak be kell nyomni a gázpedált! Ja, hacsak úgy nem?!
Érden már ismerős vagyok, csak egyszer nem találtam a sávot a Tárnokira rákanyarodáskor, de mondom én, hogy ha áll ott valaki, akkor csak feltűnik, most üres volt, így csak egy picit lógtam át…
Egyirányú utcákban hazacsorogtam, és itt ért véget a mese, lámpa lekapcs. Nem tudom minek idegeskedtem…? 
Lassan itt a jubileumi 10. út, lassan eljön az idő, hogy egyedül elinduljak, csak a potyautast, a parát kell lerázni! (Nem téged Kinga!)